Több európai vállalat profitál az EU-n kívüli országokban folytatott tevékenységből, például a déligyümölcs–ültetvényekből, ugyanakkor kibújnak a felelősségvállalás alól, amelyet az európai szabályozás a munkakörülmények, bérszintek és a környezeti hatásuk miatt rájuk róna. Gyakran ezt alvállakozók és beszállítók bevonásával teszik, így nincs közvetlen felelősségük a kritikus területeken.
Ezek a leányvállalatok és alvállalkozók gyakran megsértik az alapvető munkaügyi– és környezetvédelmi jogszabályokat. Túl gyakran fordul elő, hogy azoknak az embereknek, akiket hátrányosan érintenek a vállalati gyakorlatok, kevés vagy semmilyen esélyük sincs arra, hogy érvényesítsék jogaikat a saját országukban, vagy ott, ahol a vállalat székhelye van. Ezenfelül sokan esnek megfélemlítés áldozatául azért, mert felszólalnak. Például kirúghatnak egy dolgozót csupán azért, mert belépett a szakszervezetbe.
Az egyes államok felelőssége, hogy elszámoltassák a vállalatokat. Ehhez olyan jogszabályokat kell alkotni és betartatni, amelyek biztosítják, hogy az ellátási lánc során a gazdasági tevékenységeknek ne legyen káros hatása a termelő országok közösségeire. Mindeközben csupán pár országban vannak olyan jogi eszközök, melyekkel részben felelősségre lehet vonni a vállalatokat a tevékenységükből származó társadalmi és környezeti hatások miatt (pl. Franciaország).
Nemzetközi szinten történtek lépések a magánszektor szerepének és felelősségének tisztázására a fenntartható fejlődés elérésében és a szegénység felszámolásában. Erre példa az OECD multinacionális vállalatokra vonatkozó irányelvei, A ILO Conventions and Declarations, a Nemzetközi Emberi Jogi Kódex és az ENSZ üzleti és emberi jogokra vonatkozó irányadó alapelvei. . Noha ezek fontos kezdeményezések, egyelőre kevés olyan jogi eszköz létezik, amellyel biztosítani lehetne a szabályok betartását. Nem helyettesítik a multinacionális vállalatok törvényi, jogilag kötelező erejű szabályozását. Az államoknak sürgősen el kellene fogadniuk jogilag kötelező érvényű szabályokat nemzeti, regionális és nemzetközi szinteken is, s ezeket egyeztetniük kell a civil társadalommal és a független szakszervezetekkel.
Számos EU-s tagországban felmerültek a vevői erővel kapcsolatos aggályok. Egyes tagállamok megpróbálták a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat megszüntetni például olyan törvények bevezetésével, amelyek szabályozzák a beszállítók és a kiskereskedők közti viszont. Ezek a törvények például tiltják az beszerzési áron aluli értékesítést, az árdiszkriminációt, és csökkentik a kiszolgáltatottságot a kereskedelmi kapcsolatokban.
Ezek a nemzeti kezdeményezések pozitív lépések a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok felszámolása felé, amelyek a kereskedők és beszállítók közötti kiegyensúlyozatlan erőviszonyokból fakadnak.
Ugyanakkor csak korlátozott hatást tudnak elérni a beszerzés és az értékesítés nemzetközi jellege miatt. A kiskereskedelmet egyre inkább néhány szupermarket lánc uralja az egész EU-ban. És bár léteznek monopóliumellenes jogszabályok, hogy megelőzzék a piaci erőfölénnyel való visszaélést, nincs olyan EU-s jogszabály, amely kifejezetten a szupermarketek vevői erővel való visszaéléseit korlátozná.
Ezek a kiskereskedők hamar „kapuőrökké” válnak, amelyek ellenőrzik a gazdák és a szállítók egyetlen igazi eljutási lehetőségét az európai fogyasztókhoz.
